3.FNÖ

Van bennem valami, ami időről időre megszólal. Néha egészen halkan, alig hallhatóan, máskor erősebben, szinte követelőzően:
"Indulj!"
Nem mindig tudom pontosan, hogy hová. Sokszor nem látom előre az irányt, de azt érzem, hogy nem maradhatok ott, ahol éppen vagyok.

Így indultam el ezen a fraktálrajzos önismereti utazáson is.

Először csak formákat rajzoltam. Nem volt kész tervem, nem tudtam, mi születik belőle. Hagytam, hogy vezessen a kezem, a vonalak kanyarogjanak, a minták szülessenek, ahogy jönnek. De aztán lassan kirajzolódott előttem egy út, állomásokkal, szimbólumokkal.

Ez a rajz — ez a történet — nem "csak" a katicáról szól.

Ez a katica én vagyok.

Az, aki útra kel, nem tudja pontosan, hová megy, de érzi, hogy mennie kell. Az, aki tanul elengedni, vetni, bízni, megállni, látni. Az, aki néha lassan halad, néha elbizonytalanodik, de mégis lép tovább, mert tudja: az út bennem van. Az irány befelé vezet.

És ha olvasod ezt a sort, talán egy picit te is katica vagy.

Az úton lévő. Az, aki keresi — és lassan meg is találja — önmagát.